Éva Lambrozett - Szemezgetés verseimből

Szikra-kerti örömök

Szerenádot ad lelkemnek dallam-piros ajkad
szeretve és áldva lett hát szerelem e honban –
csönd-betűid virágát mind a hajamba fontam
selyme közt az illat-szérum rutinosan baktat.

Bizserget a leheleted, számon biz’ nem lankad
csókodtól a jeges szív is rőt-lánggal fellobban –
vigyázom, hogy tested íze égjen bennem jobban
hússal, vérrel sülve-főve mámor-máglyát rakhat.

Gyöngéd kezed derekamon most meg arról faggat
mit tennék, ha nem ölelne mindig ilyen hosszan –
bőröm tüzén izzó válasz szőr-szikráktól robban
bókok bokra pedig zöldell…sóvár lelket laktat

s nézésünk már összeforrva, misztikus varratnak.

A Konok

Felnézett a lány az égre,
hol ragyogtak a csillagok –
én kedvesem, ott boldog vagy,
míg fényedtől itt szám vacog.

És állt a lány, sok éjszakán,
lábán súlyok, karján ólom –
tekintete szállt, szállt feljebb…
mint repkedő, büszke sólyom.

Így suhantak hosszú évek,
telek itták őszök mocskát –
tavasz-csengő harangozott,
s nyár szelével Időt gyomlált.

Múlt a Világ, hamvadt a Lét,
pusztult minden égen, vízben –
gonosz és rossz felszívódott,
ahogy a jók…mit szépítsem?

Csak a lány állt szomorúan,
sóhajból szőtt pelerinben –
ajka fehér, hangja meghalt,
tikkadt árnya földre-billent.

Kővé vált a virrasztásban,
pedig várt még ezer napot –
de a Végzet tengelyére…
küzdő szeme ma ráfagyott.

(2014. augusztus végén)

Hatalom

Csupasz-csont koccan, lézeng a lélek
mástól én sosem, de Tőled félek –
ne gyere lassan, rohanj át rajtam
álmomban érjél, kérlek, hajnalban.

Szívd ki a vérem, öld meg a vétkem
nem tart az soká, amíg el-vérzem –
utána testem tűz-nyálban égesd…
készíts hamumból szív-látó mécsest.

Pernye-húsomat fújjad szél, széjjel
holnaptól engem angyal-tű fércel –
Földhöz és Éghez úgy leszek öltve
…szellemként fájjak Benned örökre.

Panasz

Nagy a tömeg mindenütt
elsodor a forgatag –
lábam persze egyre küld
habár lelkem roskatag.

Helytállni a világban
nehéz munka lett nekem –
tán túl sokat hibáztam
bűn-bilincs a terheken.

Oldanám, ha tehetném
de a kulcsot elhagytam –
így most élek remegvén
míg a zár majd lepattan.

Ha a Végzet kinyitja
felszabadít, szállhatok –
szétröpülök kacsintva:
lőhettek! már nem vagyok.

(2014.05.18.)

Vérpiros vázlatok (Diaképek)

A színek közül főleg a pirosra emlékszem.
A többféle árnyalatot mágnesként vonzottam. –
(Meggyszínű zokni ledobva, magányosan, félben
a nyolcvanas években, emlékektől bomlottan.)

…..

Érett cseresznye párban, fülön lógva a nyárban.
A vörös pír, ott, a messzi horizont határán –
amikor visszakacsint a Nap, napját lezártan
és cifrán trilláz egy madárpár a fény halálán.

Rőtszín pipacsok lobognak a rét zöld hevében.
Hullámzanak, július-széllel karolva egymást –
mígnem gyors mozdulattal a szélsőket letépem
mielőtt lángra gyújtanák ezt a bíbor-nektárt.

…..

Piros-ruhás kislány, fekete-fehér életben…
elmosódott, szürke háttér előtt lépkedve, úgy –
mintha tudná, merre megy, mint ki tévedhetetlen
oly öntudatos e filmben, melyben senki se súg

mert már elfogytak a hangok, elfogytak a szavak
csak puskagolyók süvöltenek…megjött Nirvána! –
S Ő nem hagyja, hogy tovább öljenek, kínozzanak
ártatlanokat, Pokol bálján. (Schindler listája)

…..

S a vér. A vérszínű vér. A minket el nem hagyó.
Körét fáradtság nélkül rovó, szűk erek foglya –
néha lázong, mint a csapongó, dacos csavargó…
kitör a börtönből, megdermedt képpel, vacogva.

Szembesít azzal, hogy ami az élet itt, bennünk
az az elmúlás kívülünk, hát vigyázzuk színét! –
Legyen skarlát, izzó mahagóni, mellyel festünk
tónusos, tónustalan képeket: most, majdan, még.

…..

A színek közül főleg a pirosra emlékszem.
A többféle árnyalatot mágnesként vonzottam. –
(Tegnap elém-penderült a Tűz, karmazsin éjben
és láttam lelkem vergődni lángoktól fojtottan.)

– újragondolt változat –

Ma oly szép volt

Ma oly szép volt a táj ott, ahol jártam
harsány zöld fű között ejtőzött árnyam –
kacagva várt a Nap, intett, hogy menjek
indultam…s közben rám leltek a rendek.

Szűnt a nagy zsibongás szívem tájékán
vérem ösvényén tettem szótlan sétám –
léptem, mint ki félénk, óvatos, szende
láttam magamat kinn és benn, egyszerre.

Hangját hallottam hozzám hajolt gallynak
(kedves szava vajon most kinek vallhat?) –
vén Földről mesélt, holmi gyökerekről
épphogy emlékszem…kiment a fejemből.

Gondolkodtam, míg faltam az ág szagát
arra eszméltem, hogy az ember Barát –
nem növeszt már tüskét lelkén a fölény
nyugalom-tanyát emelt a “fény” körém.

Csendes, friss sziget a Természet Háza
benne szobát kaphatsz bensőd bajára –
fürdőd lehet, konyhád, hol Békét ehetsz
…ó, Ég! engem minden nap Felé eressz!

(2014. május vége)

Sápad már vágyam

Szempillám között fennakadt a múltam
ha lecsukom, látom, ahogy futsz felém –
fodros, barna hajad napszítta remény
s lelked útitársam, szemembe fúltan.

Ott vagy a fehér víz ódon sarkában
leültél az írisztől kicsit messzibb –
a hangulat kesernyés, mégis meghitt
szívemben ízed, de sápad már vágyam.

Fáradt, meggyötört, pihenni indulna
félrenéz, mert előtte ülsz ruhátlan –
örömöt nem benned lel, inkább másban
elmúlással pancsol, korral tisztulva.

Törődj hát bele, ha nem veled alszik
ha kevesebbet álmodik lágy száddal –
ha füle időnként más muzsikát hall
mint a Te hangod, mi oly’ Égi, antik.

Csengését úgysem felejti el sosem…
bár egyre tompább e dallam-ciráda –
és tovább tart, míg emlékét kivárja
a memória, ez sajnos…rossz omen.

Szempillám között fennakadt a múltam
ha lecsukom, csillagok mögött látlak –
lassan vége lesz az esztelen láznak
szólít a Végzet, hogy lángom elfújjam.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!